Bécsi kaland I.
Nagyon fontos, hogy az ember tudja, hol hogyan kell viselkedni. Magabiztosan kell megelőzni a sort a büfénél, jegy híján aludni szokás a villamoson, ez senkinél nem okoz problémát. A jogosulatlan tartózkodás és szolgáltatáshasználat speciális esete azonban a szálloda. Itt csak akkor kell célirányosan sietni, ha alkalmazottnak öltözünk. Ha vendéget akarunk játszani, akkor lődörögni kell, lassan és tétován, arcunkon az unalom és az elveszettség apró vonalainak keverékével. Az eredmény: tipikus hotelhall-arc, vérbeli szállóvendég. Még véletlenül sem kell lezsernek látszani, minél több cucc, annál biztosabb, hogy fizetős programunk van.
Mindezekből kiindulva beunatkoztuk magunkat a Le Meridiembe, háromszor-négyszer átsétáltunk a fényes pult előtt keresgélés közben, lassan, meg-megállva, csak a mamára gondolva, amikor egy visszatarthatatlannak tűnő és elkerülhetetlen végkimenetelű vitustáncroham előtt a Gyurcsók-féle villásbotunk vizeshelyiséget jelzett. Itt megtörtént az, aminek meg kellett történnie, és mi pihegve és kiürülve léptünk ki a hallba, majd a halandó járókelők közé a nagyszerű hotelből. A történet végére egy jótanács: ha így járna a nyájas Olvasó is, ne az első két, átlátszó üvegpiszoárba hugyozzon, mert az a mosdó. Nekünk is a hátul elhelyezett kerámiatálakat kellett volna használnunk.
(Hogy végülis hol rejtették el az agyas osztrákok a change-t a turisták elől, fedje még homály, kalandra fel, ki mer, és akinek szintén nem lesz ideje itthon váltani. Ja, amúgy 25 ruppóval volt drágább a móka eurónként.)
