Trip. Ahol a sínek összeérnek.

    
   Egy látogatás erejéig hazatántorgó svédországi cimboráim néhány napos aklimatizálódás után végre megszokták a budapesti népesség morcosan nyomi arckifejezését és kimerészkedtek a gyerekükkel egy kis családias városnézésre. A karonülő gyerkőcöt kocsival szállították, amin a svéd divatnak megfelelően egy rendszámtábla fityegett, rajta a gyerek nevével: Viktor.

   Itt akár abba is hagyhatnánk a történetet.

    A nap sütött, a járókelők meg néztek. Egyesek jóakaratúan mosolyogva, mások meg olyan arccal, mintha a svéd brigád egy gyerekkocsiba rejtett bombával merényletre készülne a magyar demokrácia ellen, mely köztudomásúlag fiatal és törékeny. A helyi politikai megosztottsággal kapcsolatban teljesen járatlan barátaim egyre értetlenebbül és ijedtebben néztek ki a fejükből, biztos léptekkel a totális pánik felé. A sliccem felhúzva, a nejem sem sminkelte magát Godzillának, mi a fenét bámulnak rajtunk? Végül lehullt a lepel, illetve a hályog a szemükről, a tudás szabaddá tesz Belefutottak (illetve tolattak) egy néhány tagból álló csoportba, akik közül az egyik felemelt mutatóujjal, vádló hangon beszólt: hé, miért pont Viktor?

   Cimbora, akinek végre fény gyúlt a fejébe, hatalmas megkönnyebbülést érzett és őszinte hálával válaszolta:

   Szia! Mert a fiamat úgy hívják, te seggfej.