Torkos csütörtök a Kulacs Étteremben
1073 Budapest, Osváth u. 11.

    Bederéka nevű olvasónk a Kulacs étteremben való kalandtúrájárólküldte beszámolóját. Az étterem honlapján olvasható: ,,Ha ragaszkodik a "KULACS" konyha ízeihez, kérésére otthonába, munkahelyére vagy egyéb partiaira felvonul személyzetünk." Az alábbiak fényében ez már fenyegetésszámba megy. (Ja, és innét üzenjük a Kulacsba, hogy a sommelier két m-mel írandó.)

Update 1: a honlapjuk állítása szerint az RTL-nek vmilyen összetartási bulija volt errefelé,  ráadásul itt már a Padödö is fellépett, ami súlyosbító körülmény. Kérjük, kattintson a képtárra és szakadjon meg a röhögéstől a giccses környezetet látva.

Update 2, mert nem bírjuk röhögés nélkül a honlapjukat olvasgatni: "Seress Rezső itt írta a Szomorú vasárnapot, de Önnek semmi oka nincs öngyilkosságra."

"A mi ételeink valóban zsírosabbak és fűszeresebbek, mint másutt, de hízlalnak. A Kulacs nem csak itat, hanem maradandó élményt ad."

  
   Az átlagmagyar nagyon ritkán jár étterembe, talán évente egyszer ad a gasztronómia ilyetén élvezeteinek, ha meg elmegy, hát elmegy a kedve az egésztől – legalábbis az esélye megvan annak, hogy elmenjen a szolgáltatások színvonalától.

   Valljuk meg őszintén; hány olyan éttermet tudunk felsorolni, amelyben kifogástalan a kiszolgálás. Egy kéz elég lenne, nemde? Persze van úgy, hogy az ember belesatnyul a magyar vendéglátóipar színvonalába és el is felejti, hogy lehet ám ezt a szakmát emberibben is művelni. Elég azonban egy nyugat-európai, vagy észak-amerikai kirándulás s hazatéréskor rögtön jöhet a döbbenet.
   „Hungary is great but custmer service sucks here” cseng a fülembe kanadai haverom megállaptása miszerint, Magyarország csodás, de a szolgáltatások színvonala igencsak szar.

   A Magyar Turizmus Rt azért találta ki a torkos csütörtököt, hogy minél több emberrel kedveltesse meg az étterembe járás amúgy csodás élményét. S mit kap ezen a napon a pénzét összekuporgató, az asszonyt végre vendéglőbe vivő szerencsétlen magyar? Hát megkapja a félárú szolgáltatást duplán.
   Jelen sorok írója is így spekulált, 2 év után mily jó lenne elmenni gyermekem anyjával egy meghitt vacsorára, még ha nem is egy puccos helyre, de hangulatosra. S hogyan hirdeti magát ez a vendéglátó-ipari egység? „A békebeli időkre emlékeztető hangulat igyekszik visszaadni a hajdani magyar vendéglátás pozitív értékeit”
   Hú, békebeli, az király lehet – gondolom magamban, hiszen tudjuk, hogy régebben ugyebár minden jobb volt. Az emberek udvariasabbak voltak – halljuk nagyszüleinktől, meg a buszon a helyünkre startoló idősebb generáció képviselőitől.
   „Csak este 10-re van szabad asztal” – mondja unott hangon a kisasszony a telefonba asztalfoglalási szándékunkra. Belefér, ha nincs más – gondoljuk, 11-re benyomjuk a kaját, aztán egy séta alatt még egy zsíros pacalt is ledolgozhatunk annyira, hogy az emésztés ne zavarjon az alvásban.

   Pontosan érkezünk, tumultus a bejáratnál – amolyan 80-as évekbeli bivalybasznádi kultúrházi fílinget árasztó ruhatár. Felkapott hely – gondoljuk.
   Ja, az, be sem akarnak engedni, a mellettünk álló angolul beszélő vendéget „természetesen” senki sem érti, a negyedik arra járó pincér aztán előveszi inglistudását, „moment” – mondja ki a mágikus szót, amelyet úgy használunk kis országunkban, mintha bármilyen nyelven használná bárki is.
   Tíz perc elteltével egy folyosó vége felé bök egy fiatal tanoncnak látszó srác; oda menjenek, ott találnak helyet. Gyanutlanul ülünk le egy asztalhoz, de mint hamar kiderül, az mégcsak nem is az étterem része. Egy kávézó. Mindegy – gondoljuk – biztosan sokan vannak ma, sok éhenkórász.
   Rendeljünk. Rossz beidegződésekkel indulunk neki a feladatnak, megkérem ugyanis a pincért, hogy ajánljon valamit. Ott van az étlap – jön a válasz, s itt már azért egymésra nézünk feleségemmel.
   Következő lépés, rákérdezek két fantázianév alatt szereplő étekre; hogyan van elkészítve? Asszem van rajta valamilyen szósz –hangzik el az adekvát válasz. Ekkor azért már rossz érzésekkel dőlnénk hátra székünkön, ha nem rázna ki a hideg a fémtámlától. Ja, s természetesen a helyiségben didergő emberek ülnek.
   Az egyik vendég éppen 10 perce szerencsétlenkedik, be szeretné csukni a mellette tátongó ablakot, néha elsétál mellette egy-egy pincér, de a segítségkérést nem hallja meg, fontosabb ember ő annál.
   Háromnegyed tizenegykor leszünk arra figyelmesek, hogy sehol senki nem kajál körülöttünk, nem tudjuk mire vélni, de hamar kiderül.  
   Két órája várunk – ilyen és hasonló mondatfoszlányok jutnak fülünkbe. A pincérek arcán a teljes közömbösséget látni. Hiába próbáljuk odahívni, odainteni a zombiarcokat, nem reagálnak semmire.
   Egy eldugott folyosón sikerült elcsípni egy 15 év körüli tanoncot 2 pohárral a kezében, ekkor nejem kérésére még szívélyesen kérdezem meg, hogy mikorra várható az étkünk – 1 perc és jön, hangzik a válasz.
   Még fél óra telik el, mikor a szomszéd asztalhoz kihoznak 2 gulyást tök hidegen. Morgolódás és nem sokkal utána kijön 5 (!) pincér a kajákkal a nagy asztaltársasághoz. Szépen szólnak, hogy nem kérik már, mire jön az ordibálás: „most mán egyík meg, ha megcsinátuk”. Asztaltársaság feláll s el.
   Mögöttük ülők is felbátorodnak, azt mondják nem várnak többet a számlára, 1 órája várnak, pedig csak 1 italt rendeltek. Hurrá, mindenki ki meri engedni a hangját – ne kérj elnézést, ha fizetsz – rémlik fel az egyik rádió tudatos vásárló/fogyasztó szlogenje. Ez az, a qrva anyjukat, mit gondolnak ezek?

   Külföldieket lecsapoló, habejöneccerabbólmánmegélek hozzáállású, az ország hírnevét tönkretevő rablók. Hogy túlvállalták magukat szegények? Meglehet, de akkor 2percenként kellene odajöjjön az asztalhoz s nem cinikusan elsomfordál, ha kérdeznék. Fúj, fúj, még mindig dől belőlem a méreg, pedig végül mi is otthagytuk az egészet, mielőtt bármit is ettünk volna. Elnézést persze nem kértek.

   Reformvacsora volt -  2 ásványvíz és más semmi, ja, s így olcsóra is sikeredett a meghitt gyertyafényes vacsora.